Nagy Katalin fordításai
Mutatványok lírájából és prózájából
Ha
Jóbarátom ha vagy,
Próbálj engem megérteni.
Ellenségem ha vagy,
Próbálj engem megérteni.
Ha senkim sem vagy,
Oh, jaj,
Semmivel sem tudok
A hasznodra lenni.
In: Versmondó. 2000. VIII. évf. 5-6. sz. 11. p.
Olajfelhő
Vatyjogan környékén
Olaj, olaj, olaj feketéll.
Halászháló, evező, ladik –
Mind olajban fulladozik.
Ha felbontod a csukát,
Késed az olajba vág.
Teát is ha főznél,
Vizet hasztalan keresnél.
Szarvasaink lábát, jaj,
Bemocskolta az olaj -
A szomszédék futottak hozzánk
Szörnyű híreik hogy elmondják.
A varjak gyomrában is
Olaj zsírosodik.
Felhőink az égen
Úsznak feketében.
Sátrainknak alja, lapja
Foltosodik az olajba’.
Fáink az erdőkben
Talpig feketében.
Szarvasborjú-gyermekecske
Szemed mért sírod könnyesre?
Maszatos orrocskád, gyere,
Megtörölöm harmatcseppbe.
Versmondó. 2000. VIII. évf. 5-6. sz. 11. p.
Utánközlés:
Magyar Napló. 2002. január XIV. évf. 1. sz. 48-49. p.
In: Dalom, dalom, hej! Regém, regém, haj. 234. p. Magyar Versmondásért Alapítvány. Budapest. 2004.
Nyengi nagyanyámnak
Te nyírfánál szebb,
Holdnál gyönyörűbb,
Vörös Rókánál óhajtottabb,
Cirókáló kezű asszony.
Azt mondják, csúnya vagy –
Hangod fenyőfa nyikorgása-hang…
De én tudom: meséid, miként a csoda,
Beleszövődnek álmainkba.
Magyar Napló. 2002. január XIV. évf. 1. sz. 48-49-50. p.
Utánközlés: In: Dalom, dalom, hej! Regém, regém, haj! 234-5.
Magyar Versmondásért Alapítvány. Budapest. 2004
Kikelet a kútnál
Tavasz van újra tavasz.
Napfény-szemek hunyorognak.
Ékes hangú húrok pengnek –
Énekelnek a vízcseppek.
A kútnál a vödörben
Két fehérnép víztükörben.
Tüstént ihatnékom támad
Kútnak jeges szent vízéből.
A kikeleti napocska
Hunyorog mókázva, huncutkodva.
Két fenyő-menyecskénk
Nagy vidáman etyepetyél.
Ám engem megpillantva
Tenyerét ajkához kapva
Sutyorog tovább a két asszonyka.
Milyen jó is nekem!
Magyar Napló. 2002. január XIV. évf. 1. sz. 48-49-50. p.
Utánközlés: In: Dalom, dalom, hej! Regém, regém, haj! 234-5.
Magyar Versmondásért Alapítvány. Budapest. 2004.
Tavaszi triptichon
1. A sokszínű ég
“… Sötét sátrát kitárta a vadász.
Mélyet szippantott a levegőből.
A sátorba berepült az ég. Bőséggé
és boldogsággá változott. Máig
így él az emberrel.”
(Nyengi nagyanyám meséjéből)
Sokszínű ég alatt élek.
Ismerős képek:
Búsongó ég,
Bájoló ég,
Félig felhős,
Kristálytiszta,
Vidám,
Morcos,
Vörös,
Mókás,
Takaros,
Világos,
Bűbájos ara,
Anyátlan pulya,
Dörgő dalia,
Sárga,
Zöld,
Kék,
Ibolyaszín.
Olykor fürgén ficánkol,
Máskor meg sem moccan az ég.
Lehet az ég harsány
És néma-hallgatag,
És magas,
És alacsony,
És tömött,
És ritka,
És száraz,
És nedves,
Ezüstös,
Aranyos,
Galambszürke,
És fontoskodó hivatalnok,
És nyenyecesen természetes.
Az én egem befér
A narancsszín üvegcsébe
Kislányom kezében,
Az üdvözlésre kitárt
Sátornyíláson, amit
Előtted nyitott ki nagyanyám,
És a te tágas,
Világos,
Bedeszkázatlan,
Rács nélküli,
Égszín tokos,
Nyikorgó spalettás,
Kamilla-párkányos ablakodba,
Ahonnan – eleven portré –
Jóanyád mosolyog felém.
Az ég elnyújtózhat a mezőn,
Vagy a tengeren,
Vagy a tundrán –
Pihenni a nehéz
Vadászat,
Vagy halászat,
Vagy gyomlálás után.
Az ég párállhat a világ felett
A csillagok felett,
A Napnál,
A galaxisnál magasabban.
Az ég súlytalanná
Hangtalanná válhat,
Mint pillangó, ha reppen.
Az ég megteheti, hogy …
Nem!
Nem!!!
Más eget nem ismerek.
Nem!
Nem lehet más.
Nem!
Nem válhat mássá.
Az én egem
Amelyik alatt te is élsz,
A színesnél is színesebb.
2. A különböző ég
“Csak jó eget válassz magadnak, fiam!
Az igaz emberhez,
a dolgos halászhoz és vadászhoz
bármelyik ég[1] illik az életben.”
(Nagyapám tanácsaiból)
Ha felhőtlen is az ég,
Még ég az ég.
Ha felhős is az ég,
Az ég még ég.
Ha viharfelhők tobzódnak az égen,
Még ég az ég.
De ha a derült égen
Váratlan- hirtelen
Megjelenik egy
Magányos felhő,
Az ég hasonlítani kezd
Egy csatatérre,
A felhő pedig
Egy parasztasszonyra,
Aki otthonába tér…
De az ég még égnek neveztetik,
Mert ő – az Ég.
Ám az ember csak akkor
Neveztetik embernek,
Ha ő – az Ember.
– És hogy nevezik az esős időt?
– Borongósnak.
– Hát a lusta munkást?
– Naplopónak.
– És a harcias szomszédot?
– Barbárnak.
– És hogyan a gonosz vadászt?
– Vadorzónak…
– Te vajh milyen ég alatt fogsz élni?
– És minek neveznek majd tégedet?
[1] A nyenyecben az ég szónak két jelentése van: 1. az égbolt; természeti erő (az időjárással kapcsolatos) 2. élethelyzet, az ember mindenkori pozíciója (Jurij Ajvaszeda Vella)
3. Az örök ég
Isten tudja miért, akárcsak ifjúkoromban,
egyre gyakrabban tekintek fel az égre…
(Egy őszinte beszélgetésből)
Mi kell a szerelmeseknek?
Szívtől szívig érő ég
Boldogság-könnyes szempillákon
átszűrődő ég.
Mire mosolyog a szülő nő?
A szárnyas égre
Az ablakfüggöny fölött
A darvak krúgatásától
Hangos égre
A szülőotthon
kórterem-fehérére.
Mi kell az újszülöttnek?
Szeme eget lásson
Hangja égig halljon.
Miről álmodnak a szülők?
Hogy derék gyerekek
Tekintsenek az igaz égre.
És ne a cipőjük orrát
Bámulják figyelmesen
Amikor őszintén
Szólnak barátaikkal.
Mit kívánhat az ember
ha útnak indul?
Eget az arcába,
Eget a tarkójába,
Balról megtámasztó
Eget,
Jobbról megtámasztó
Eget,
Le az útról sose térjen,
Út porába le ne hulljon.
Mire gondol a haldokló?
Az égre a szomszéd ház fölött
S az örök égre a folyó fölött.
Az órán
Az iskolában anyanyelvi óra folyik. A tanár a következő szavakat adja fel a gyerekeknek: kivri, szuvan, puhul. A kis Szemjon lefordítja őket hantiról oroszra: kút, szánszín, szálláshely – aztán büszkén hozzáteszi:
– Nálunk is van kivri meg szuvan, a puhulunk pedig nagyon szép nyáron.
Szegény fiú! Azt mondja, van, de én tudom, hogy csak volt. Volt, és már két éve nincs meg az a szálláshely; az ő családi szálláshelyüket is bekebelezte pokacsi olajlelőhely. Puhuljuk, szuvanuk és kivrijük helyén, a fehér rénzuzmós erdőben, ahol nem is olyan régen mezítláb szaladgált, egy acélóriás éktelenkedik: az olajfúrótorony. A kis Szemjon pedig faluban lakik az édesanyjával egy rozoga szovhozviskóban.
Hallgatás
Nagyanyám bőbeszédű asszonyság. De néha, a part mentén haladva megállít, és időaszalta, bütykös, könnyű kezét a fejemre teszi, állunk és hallgatunk a békés folyóvíz előtt. De szívünk nem hallgat. Folytatjuk a beszélgetést. Nagyanyám láthatatlanul és hallhatatlanul adja át nekem érzéseit, gondolatait. Nem, nem ő adja át. Én kezdem az ő szemével látni a napragyogta hűvös folyónkat, az ő fülével hallani a mocsár mögött messze krúgató darvakat, az ő szívével befogadni a szálláshelyünket, s benne minden hangot, minden neszt, minden lélegzetet.
Az örökről
Ma koporsót készítettem egy asszonynak.
Isten tudja miért, eszembe jutott egy nyenyec mondás: “Az embernek kétszer faragnak bölcsőt. Az elsőt születésekor, a másodikat halálakor.
Az elsőt, a bölcsőt már túléltem. Hátra van még a második…
Az is megfordult a fejemben, hogy cseppet sem mindegy nekem, ki faragja ki az utolsó bölcsőmet. Gondolatban minden falubelit számba vettem, de senkit sem tudtam elképzelni. Lehet, hogy az az ember nincs most a közelemben? Talán még meg sem született? Vagy idegenben halok meg? És temetetlenül porladok majd el valahol?
Egyszer azt mondta nagyapám, hogy az ember halála előtt megérzi, ki készíti el neki az utolsó bölcső-koporsót. Biztos volt abban, hogy az övét én fogom.
Így is történt…
Fehér kiáltások
Nagyapád hattyúkra vadászott.
Szerencsés vadász, jó ember
Hírében állott.
A kegyetlen fagyban
Nemzetségének tagjai
Meleg hattyúöltözetet
Hordtak.
Szarvasaik nem voltak.
De volt sok éhes gyerekszáj.
Nyáridőben
Hattyúhúst halmoztak
Szarvashús helyett
Mit moha alá rejtettek
A fagyos földbe.
Lehet, hogy ezért maradtak életben?
Nagybátyád is hattyúkra vadászott.
Egyes
Kerek farú feleségek – a
Jöttment pénzes geológusok
Asszonyai –
Kisüstivel leitatták.
Felvásárolták
A nyers
Véres
Sebtében lenyúzott
Vedlett
Hattyúbőröket,
Hogy aztán azokból
Divatos sapkákat
Varrjanak
Maguknak meg lányaiknak.
Nagybátyád
Másnap
Fejfájósan
Lelkében és gyomrában szomjúhozva
Újból elindult a távoli tavakra
És elkeseredetten lövöldözött
A fehér kiáltásokra…
Sok divathölgyet pelyhes
hattyúsapkába öltöztetett.
De valami miatt
Soha
Senki
Nem nevezte őt
Szerencsés vadásznak…
Később az orvos-szakértői
Véleményben ez állt:
„Alkoholmérgezés.”
Lehet, hogy nemcsak az?
Amikor eltemettük őt,
A szálláshely fölött
– Nekem úgy tűnt –
Ujjongó
Hattyúfehér-kiáltások
Hallatszottak…
Magyar Napló.XVIII/9. 2006. szeptember
Vándor Anna fordítása
Jurij Vella
Tatva
Rege a szerelemről (triptichon)
– részletek –
Az ösvényen
Ha Numtóból egyenest a déli nap irányába indulsz, rálelsz az emberek kitaposta ösvényre, vagyis a helyes úton jársz. Véget ér az erdő, kiérsz a tundrára. Az örök fagyon át vezet az ösvény, kerülgeti a tavakat – te csak menj.
A patak mellett varsás rekesztékhez érsz, nézz körül: ott lennie kell valahol egy kis bográcsnak; tarts pihenőt, szusszanj egyet, főzz magadnak teát.
A folyón túl feléd tartó termetes férfit veszel észre, kiálts rá: „Felforrt a teavíz! Hadd kínáljalak meg!” Mire ő: „Ohó, valaki van itt! Csakugyan szomjas vagyok. No, akkor kínálj meg a teáddal!”
Könnyedén, mellékesen csukát emel ki a varsából. Megtisztítja, a tűzön megsüti. Így kóstolod meg ezen a napon a váratlan-vendég-étkét. És ha teázás közben még egy találós kérdést is felad, tudd, azzal a bizonyos Tatvával találkoztál.
A szerelemről
Egyszer láttam egy összeszerelmesedett nyenyec párocskát a repülőtéren: mindenki szeme láttára ölelkeztek, csókolóztak, a fiú hangosan esküdözött a lánynak, hogy szereti, azt mondta, hogy egész életében csak őt kereste, boldog, hogy végre megtalálta. A házasságuk nem tartott sokáig. Egy hét múlva szétszaladtak. Az idő meg köröskörül amilyen egykedvű volt, olyan is maradt.
Tatvával és Allával minden egészen másképp volt. Mi is eltöltöttünk néhány napot Novoaganszkban a helikopterállomáson, vártuk a geológusjáratot, hogy elrepüljünk Alla szüleinek a szálláshelyére. Egy hollandiai tévés forgatócsoport is utazott volna. A szibériai olajvidék őslakosságáról készítettek filmet. A váróterem hol megtelt hátizsákos emberekkel, hol kiürült, mi meg még mindig ott ültünk. A holland operatőr unalmában időnként kicsomagolta hatalmas kameráját, és az állványról forgatott egy kicsit a biztonság kedvéért. Az én amatőr-kamerám is készenlétben volt, a mai életet vettem föl az archívum számára.
Tatva és Alla egymás mellett ült a visszhangos terem végén és hallgatott. A férfi hatalmas, a nő törékeny. Feszengtek az objektív tekintete előtt. De a kamerák visszakerültek a csomagokba, és ők ellazultak. Asztal állt előttük, ezért a kezük nem látszott.
Mikor legközelebb megtelt a váróterem hátizsákos emberekkel, nekem nem jutott hely, és a padlóra ültem le a terem túlsó végén, szemközt Tatvával és Allával, s megpillantottam az asztal alatt a kezüket. Tatva minden ujjával óvatosan sorban behajlítgatta és végigtapogatta Alla ujjait…
Internátusi ifjúkorunkban mi Veled az agáni kis kolhozklub üres, félhomályos termében ültünk, a leghátsó sorban. Filmvetítés volt, már mindenki elment, és senki nem vette észre, hogy mi ott maradtunk. A kezem a Te kezeden feküdt. Mikor a mutatóujjam óvatosan, félénken a kézfejed felől végighaladt az ujjaidon s körbejárt minden ízén, mindegyik körmöcskéden, a szám áruló módon nyállal telt meg. Féltem lenyelni, úgy éreztem, a nyelés mennydörgésként töltötte volna be a termet.
Mikor megfordítottam a kezed, és a középső ujjam reszketve végighaladt a tenyereden, elzsibbadt a tarkóm és kihűlt a hátam.
Mikor pedig a bűnös középső ujjam szemtől szembe összesimult a Te középső ujjaddal, a Tiéd játékosan ellenállt vagy megadóan engedett, szegény testemen villanófényként csapott végig a tűz, amely aztán lassan hunyt ki valahol az alhasamban…
A helikopterállomás váróterme tömve volt. A hátizsákos emberek ide-oda mászkáltak. A falakon túl a felszálló és érkező helikopterek dübörögtek. Tatva szája sarka alig észrevehetően mozgott. Alla szempillája vége észrevétlenül remegett…
Nemrég négyesben Tartuba kellett volna mennünk az Észt Állami Múzeum meghívására: Alla Tatvával meg mi Teveled. Az utazás célja: néprajzi kérdések. Ám közvetlenül az indulás előtt, mikor már készen voltak az útlevelek, a vízumok, Alla enyhe rosszullétet érzett, és az orvos azt tanácsolta, hogy tekintettel áldott állapotára mondja le a távoli utazást. Kis csoportunkban nap mint nap érződött Alla hiánya.
Moszkván átutaztunkban elmentünk a Kremlbe. Megkértem a strázsáló rendőrt, engedje meg Tatvának, hogy a Cár-ágyút meg a Cár-harangot megtapogassa. Az volt aztán a lelkendezés! És szinte minden második mondatában: „Jaj, hogy ezt egyedül láttam! Hogy ezt Alla nem láthatta!” Tartuban, ahogy az ódon székesegyház mellett sétáltunk a parkban, váratlanul az Uralkodó kőszobrára akadtunk. Tatva csak a csizmájáig ért fel a kezével, de ez is elég volt: „Ó, hogy ezt Alla nem láthatta!” A múzeumban megengedték neki, hogy megtapogathassa a kiállítási tárgyakat, és újra: „De kár, hogy Alla ezt nem láthatja!”
Az utolsó hátizsákos emberek is kimentek a helikopterhez, az feldübörgött az ablakok alatt, majd a távolban elcsöndesedett. Ismét egyedül maradtunk a visszhangos teremben. Tatva lefeküdt a padon és Alla ölébe hajtotta a fejét. Áttelepedtem a terem másik sarkába, és úgy ültem le, hogy lássam Tatva arcát. Alla a férfi hajába túrt. Ajkaik halkan, nagyon halkan beszéltek valamiről…
Süvölvény-csínyeimet odahagyva a szabadból berontottam a csumba[1], és szinte erőszakkal Nagyanyám ölébe hajtottam a fejem. Meleg ujjaival szétgubancolta engedetlen hajamat, s belőlem apránként kifüstöltek a kinti gyerekcsoportban elszenvedett sérelmeim. Úgy tett, mintha serkéket talált volna a bozontomban, pattogtatta a körmeit: „Itt van ni! Itt van ni! Baltája is van, kése is van, a malicáját[2] övvel övezte körül!” Én meg teljesen megbékéltem, boldog voltam, s ebben a pillanatban nekem, személyesen nekem szépséges, gyönyörűséges időt küldött a természet.
Aztán Nagyanyám meg-megállva, lassan a fejem búbja felé közelítette az ujjait, aztán megint körbe, aztán megint középre, a középső ujja elől, a mutatóujja meg a gyűrűs ujja egy kicsit lemaradva, mint egy akkord három harmonizáló hangból, három érzésből, három Világegyetemből, és görcsök bénították meg a szám, a torkom, a lélegzetem, és szegény nyelvem soha nem volt és most sem képes kifejezni azt, amit és ahogyan akkor éreztem, amit és ahogy most érzek…
Alla ujjai lassan mocorogtak Tatva hajában, a haja szélén haladva a tarkójától a füle felé és aztán még lassabban a feje búbja felé. Tatva szeme sarkában egy könnycsepp csillant. Alla szempillája le volt hunyva, s alig láthatóan rebbent, mintha langyos tavaszi szél futott volna végig rajta. Odakint a nap hol bebámult minden ablakon, hol szemérmesen egy könnyű felhő mögé bújt. A holland operatőr forgatott.
Ó, vajon látta-e azt, amit én láttam ebben a pillanatban?
A relikvia
A tó mentén, egészen a víz szélénél biztos léptekkel haladt egy fiatal, erős nyenyec. A könnyű szeptemberi szellő malicaborítójának a szélét kapdosta. A nap meleg ujjai játszottak engedetlen hajkoronájával. Meztelen lába alatt csikorgott a nagy szemcséjű homok. Mosolygott és énekelt:
Van két tó, közöttük egy folyó.
A folyó partján egy szálláshely,
A folyóban rekeszték és varsa.
Az emberek úgy hívják a helyet: Porszavar.
Úgy legyen!
Én, Tatva a Logana nemzetségből
Itt születtem,
Itt is élek,
A lányom is itt fog élni.
A tavon túl csapdák,
Süketfajdot fogok.
Alla feleségem
Megtisztítja a fajdot.
Úgy legyen!
Estére kelve
A magnó-dal szavára,
Amit tegnap vettem föl
Pijtamánál a szomszéd szálláson,
A lányom süketfajd-levest
Fog inni.
Úgy legyen.
A férfi hirtelen megállt. Lábujjaival egy furcsa követ tapintott. Gyakran találni errefelé rajzos kőlemezkéket, de ez azoktól erősen különbözött. Kívülről, ahogy megtapintotta, ez Baltára hasonlított, Kőbaltára. Hát bekövetkezett! A férfi már néhány éve várta a Csodát, érezte, hogy itt van a közelében, mindjárt felbukkan a Jel – a szerencse jele. Tatva elégedett volt a leletével. Óvatosan a kebelébe dugta a Relikviát és újra énekelni kezdett:
Ősi ősöm,
Rám hagytad a baltád,
Nehogy elfeledjem,
Hogyan kell erős házat építeni.
Úgy legyen!
Légy nyugodt,
Megkaptam ajándékodat!
Hogyan kell belakni a Házat,
Utódaimat megtanítom a tudásra.
Úgy legyen.
Vándor Anna fordítása
In: Magyar Napló.XVIII/9. 2006. szeptember.
[1] Kúp alakú nomád sátor
[2] Belül prémes hanti öltözet